Énekesek, Zenekarok

Boogie a zongorán

2020-06-26 20:52:48

„És csak egy, és csak egy,
és csak egyetlenegy érdekelt:
reggel, délben, este
azt figyeltem, azt kerestem,
mikor melyik állomáson
szólal meg a boogie...”

LGT

Nem klasszikus interjút készítettem Dr. Tóth Gáborral, a székesfehérvári Szent György Kórház sebész-főorvosával, a Dr. Jazz Band alapítójával, hanem e-mailes kérdezz-felelek formájában készült a portré.

Képzeljenek maguk elé egy kifejező tekintetű, elhivatott sebészorvost, akinek a szeme akkor csillog igazán, amikor a beszélgetés a zenére terelődik. Mivel már régebb óta ismerjük egymást, természetesen tegeződünk.

K: Többször kaptam igazi koncert élményt Tőled és a Dr. Jazz Band-től. Már írtam is élményeimről a kapcsolódó cikkben. Veled kapcsolatban az mindig eszembe jut, hogy a sebészi hivatással Nálad egyenrangú szerepet tölt be a jazz-zenélés. De kezdjük a legelején!

Szép. De ember próbáló hivatást választottál. Hogyan lettél éppen sebész?

V: Az eddig adott valamennyi interjú szinte törvényszerűen ezzel a  kérdéssel kezdődik, hogy a sebészet és a zene hogyan fér meg egymás mellett, hogyan van időm mindkettőre stb. Hogyan lettem sebész? Lassan. Ez egy hosszú folyamat, ami azzal kezdődik, hogy az ember ráérez arra, hogy a beteg ember nem viszolygást vált ki, hanem tevékeny segítő szándékot, tehát az orvosi felé orientálódtam. Gyerekkorom óta volt kézügyességem, 6 éves korom óta zongorázom,barkácsoltam,tehát olyan ágát kellett választanom a gyógyításnak, ahol ezeknek hasznát vehetem, és  fontos az is, hogy az eredmény gyorsan látható is legyen .Így lettem sebész,amit azóta sem bántam meg, nagyon szép hivatás. Sosem szoktam misztifikálni, mert ez is végeredményben ez is  egy szakma, szigorú szabályokkal, amiket érdemes betartani. Mindenki  rendelkezik bizonyos képességekkel, amihez társul az egyén idegrendszere, azt hiszem ez a két fő tényező szabja meg, hogy milyen tevékenységet célszerű választani az életben.

K: Említetted, hogy 6 éves korod óta zongorázol. A jazz-szerű hangzás mikor toppant be az életedbe?

V: Mint mondtam,6 évesen kezdtem zeneiskolában zongorázni, ahol természetesen klasszikus zenét tanultam. Ennek végeztével, a zenei iránti érdeklődésem változatlan maradt, azonban elkezdtem saját harmóniákat, dallamokat keresni a hangszeren, de ezt a hangzást nem tudtam definiálni, csak azt hallottam,hogy egész más,mint amit korábban tanítottak. A Petőfi rádióban késő este rendszeres volt egy adás, ott hallottam először jazzt, és ekkor jöttem rá, hogy én valami ilyesmit játszom. Ezután egyértelműen ebbe az irányba fordultam, kerestem a kapcsolatot a jazz-el, később jazz klubba jártam.

K: Kiket tekinted zenei példaképednek?

V: A Belvárosban, Petőfi Sándor utca elején volt egy hatalmas polgári lakás, ebben működött az Építők klubja, ez volt akkor a hazai jazz élet egyik fellegvára. Itt hallottam élőben Fogarasi Jánost zongorázni. Hozzá kb.15 évvel később, éveken át jártam tanulni. Ugyancsak rendszeres fellépő volt Vukán György is, akiről csak később tudtam meg, hogy fogorvos. Jó is ez így, mert amikor szól a zene, akkor teljesen mindegy, hogy ki szólaltatta meg azt a hangszert,csak az számít,hogy a hangok jók legyenek. Valamennyire az ő játéka is hatott rám, de leginkább két géniusz Oscar Peterson és Michael Petrucciani gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Mindkettőjük játéka egyben virtuóz, elementáris, és egy pillanat alatt tud lírai és érzelmes is lenni, ami azután ismét bármikor újra átcsaphat egy teljes klaviatúrára terjedő futamba. Utánozni azt hiszem nem érdemes - és tökéletesen nem is lehet - őket, de technikai trükköket, ritmikákat ellesni – feltétlenül Ezek azután észrevétlenül beépülnek a saját produkcióba.

K: Ahogy hallottalak játszani, nekem azt bizonyítja, hogy a zongorázás számodra jóval több egyszerű feszültség-levezetésnél, kikapcsolódásnál. Mit jelent Neked a zenélés?

V: Mit jelent a zenélés? Az életet. Amikor az ember igazán beleéli magát a zenébe, hihetetlen örömöt él át, és ez az együttesben zenéléskor nagyon látszik is az egymásra tekintésekből, mosolyokból. kb.17 éve alapítottam az első zenekart. Erről unalmas lenne sokat mondani, a lényege az, hogy nehéz együtt tartani 4-5 embert úgy,hogy ha csak elvétve van fellépési lehetőség,mert közben alábbhagy a lendület,nincs motiváció a próbákra,stb. Ebből kifolyólag az együttes sokáig a tetszhalál állapotában volt - a kezdeti sikerek ellenére, - majd néhány éve újra összeálltunk, bár kissé megváltozott felállásban, és újra elkezdtünk játszani és koncertezni. Már egészen kezdtük beleélni magunkat, hogy ez milyen jó, amikor is jött ez a furcsa vírus, így valamennyi koncertünket lemondták.

K: Hogyan éledeztek a karantén-időszak után?

V: Most újra az a helyzet, hogy nehéz motivációt találni, és a korábban működő programszervező kapcsolatokat feleleveníteni, illetve újakat találni. Pedig lenne mit játszanunk. A jazz standardek-en kívül  sok saját számot felvettünk a műsorba, amiket én írtam.

K: Hogyan születnek ezek a szerzemények? Egy interjúban olvastam, hogy leíratlanul, kb. 30 számot őrzöl a memóriádban.

V: Azt mondtam, számokat írok, pedig ez nem igaz, inkább úgy helyes, egyszer csak találtam ezeket a dallamokat a zongorán. Gyakorlás közben meghallok valamit, ami egy elütés is lehet, vagy séta közben jut eszembe egy dallam, de ez nem olyan, mint a könyvírás. Nem írom le a dallamokat, a fejemben őrzöm tényleg azokat.

K: Mikor jött a képbe a boogie a zongorán? Miért éppen a swing kistestvére keltette fel érdeklődésedet a sokféle jazz irányzat közül? Gondolom, vidámsága, pörgőssége és virtuozitása szerepet játszik ebben.

V: Régen is írtam 2 boogie-t , amiket néha eljátszottam,de az utóbbi 1,5 évben ez a műfaj nagyon megtetszett. Soha nem gondoltam,hogy én ezt valaha is normálisan játszani fogom,mert nagyon nehéznek tűnt, de most már nem tudnék meglenni napi 2-3 óra boogie gyakorlás nélkül. Megtanultam  néhány standardet  is, de megint csak érdekelni kezdett, hogy tudok-e ebben a műfajban valamit létrehozni, úgyhogy született  több saját szám. Ez az elfoglaltság főleg a karantén időszakában volt nagyon hasznos. Ekkor született a Dippy Boogie, amit a Facebookon valaki karantén boogie-nak keresztelt el. Ha boogie-ról beszélünk, feltétlenül meg kell említenem két ikonikus zongoristát,Joya Wendt-t és Jörk Hegemann -t. Az előbbit kissé nehéz megemlíteni, mert alig lehet kimondani a nevét. A sort persze még hosszasan lehetne folytatni, de az ő játékuk és személyiségük sugározza a néző /hallgató felé leginkább ennek a műfajnak a temperamentumát, életigenlését, a dinamikát és a vidámságot. Ebben a fáradt, elbizonytalanodott, tétova világban ebből mindenkinek hiánya van, mint egy vitamin esetében.

K: Mik a közelebbi terveid/terveitek?

V: Az együttes (Dr.Jazz Band) és az én személyes terveim nagyon könnyen összefoglalhatóak: közönségnek zenélni, kulturált körülmények között, méltányos megbecsülés mellett. Sokan adnak online koncerteket. Közönség nélkül milyen az? Nem lehet video chat formájában levezényelni egy páciensnek, hogy hol vágja fel magát és utána mit csináljon! Így van ez a zenében is! A zenészek és a nézők közötti interakció, rezgéshullámok teszik élménnyé azt a 2-3 órát, aminek az emléke még hosszú ideig megmarad.

K: Köszönöm az interjút és sok sikert kívánok! Remélem, hamarosan részese lehetek egy jó kis koncerteteknek.

Most egy igazán vidám boogieval búcsúzom, de további felvételek találhatók a Dr Jazz Band Facebook oldalán és honlapján is. (drjazzband. és a drjazzband.hu)



 

DrKónya Judit



Tisztelt Felhasználó!

Hozzászólás írásához kérjük, jelentkezzen be!



A cikk kommentjei

Sixties.hu