Énekesek, Zenekarok

Aki nem akart Amerika lelkiismerete lenni

2021-05-23 15:44:47

„Amerikában születtem, itt is nevelkedtem, a szabadság és függetlenség hazájában; mindig az egyenlőség és a szabadság értékeit, eszményeit tartottam tiszteletben”

Bob Dylan

Bob Dylan 80 éves lett. Akár akarja, akár nem – egy korszak krónikása. Talán a krónikás kifejezéstől nem berzenkedik annyira, mint lázadótól. Maradandót alkotott már eddig is zenében és irodalomban egyaránt. Az irodalmi Nobel díjról sok vita volt: hiába, izlések és pofonok.

Arról viszont nem érdemes vitát nyitni, hogy nélküle talán sivárabb lett volna a 60-as és 70-es évek kultúrája.

Nekem két élményem van vele kapcsolatban: 1993-ban óriás kivetítőn élveztem, ácsorogva a prágai Vencel téren a 30. évfordulóra készített koncertfilmet – több ezer lelkes fiatal néző társaságában. A 2003-as budapesti koncert már nem ilyen szép emlékem: gyér nézősereg előtt lépett fel, olyan állapotban, hogy nem voltunk biztosak abban, hogy tudja, hol van, hangja is alig volt. Ez persze semmit nem von le a szememben zenei nagyságából. Felejthetetlen dala számomra a „Like a Rolling Stone”, a „Knocking on Heaven’s Door” ,és a „Tamburine Man” vagy a „Blowin’ in the Wind”. Hiába dolgozták fel számait többen is, eredeti, karcos hangja mindig a fülemben cseng. Nagyon szeretem a Traveling Willburys zenéjét is, melyben hatalmas zenészekkel játszik együtt pl. Roy Orbison is köztük volt.

Azért is olvastam el önéletrajzi regényét, a „Krónikák”-at, mert kíváncsi voltam, hogy az a kép, ami kirajzolódott bennem a zenéje alapján, hasonlít-e arra, amit ő érez saját magáról. Meglepetésemre: egyáltalán nem. Mindig úgy képzeltem el, mint egy világcsavargót (Like a Rolling Stone), és nem egy családközpontú, családját és gyermekét óvó -szerető személyt.

A „Krónikák” egy olyan zenész portréját rajzolják meg, aki figyelmes a világ dolgaira, folkdalokba önti mondandóját, de nem kíván a Megváltó szerepében tündökölni.

Időzzünk el egy kicsit a „Krónikák”-ban festett életrajz egyes izgalmas részénél.

Kezdjük az elején!

Ismerkedjünk meg Robert Allen Zimmerman korai éveivel!

Ezen a néven született, majd Dylan Thomas nevéből a Dylant a Robert becéző formájával társítva alkotta meg művésznevét.

Duluthban, Minnesota államban született éppen ma 80 éve. Apja villanyszerelő volt, anyja háztartásbeli. A Vasvidéken nőtt fel, ahogy írja, dickensi környezetben. Korán érdekelni kezdte a zene és az olvasás. Sok mindent olvasott: Voltaire-t, Rousseau-t, Montesquieut, Luthert, később Dickens-t, Gogolt, Balzacot, Maupassant, Victor Hugot, de szerette a költőket is: Byront, Shelley-t, Poe-t. Nem véletlen, hogy zeneszövegei írói-költői vénáról tesznek tanúbizonyságot, és ez a regény is jóval több, mint egy egyszerű memoár. Elbűvölte és elgondolkodtatta a körülötte levő világ, melynek felfedezése a folkdalokon keresztül történt. „Ezek olyanok voltak, mint megannyi kép… A folkdalok esetében mások által használt, hagyományos dalokról van szó…A folkzenészek egész könyveket tudtak elénekelni egyetlen dalban, néhány strófában… A folkzene, ha mást nem is, hívőt csinál az emberből.” Ezen azt értette, hogy ez a zene őszinte, az előadónak elhisszük, bármiről is énekel.

Az egyik legnagyobb hatást - a folkdalok mellett - a „Koldusopera” egyik dala tette rá, a „Vérszínű bárka.” Sokszor meghallgatta, kíváncsi volt arra, hogy mi működteti, mi váltja ki belőle a döbbenetes hatást.

Ő eleinte az amerikai társadalom problémáit énekelte meg, „keménykedő folkdalok” formájában, „kénköves-tűzlángos kivitelben, nagyon hangos gitárkisérettel.” Nagyon sok mindenki hatott rá, de Mike Seeger, Van Ronk és Woody Guthrie kiemelkedett a sorból. Róluk még később szót ejtünk. Ezek a hatások indították arra, hogy teenagerként New Yorkba költözzön: „Azért jöttem, hogy megkeressem az énekeseket, akiknek felvételeit már ismertem.”

Az Úton – szárnybontogatás és sikerek

Nem véletlenül írtam nagybetűvel az „Úton” szót. Kerouac regénye sokáig zsinórmértékként szolgált számára, az Úton hőséhez hasonlóan „a nagyvárost, a sebességét, a hangzását” kereste. Ez a lázas igyekvés a nagyváros izgalmai iránt rövidesen alábbhagyott: „Néhány New York-i hónap alatt lekopott rólam az izgalmat hajszoló életszemlélet, amelyet Kerouac olyan remekül ábrázol az Útonban.”

Bár a folkzene nem volt a 60-as évek zenéjének kedvelt formája „a beatnemzedék elviselte a folkzenét, de igazából nem szerette.” Maga is elismerte, hogy dalai nem a szórakoztatást szolgálták: „Nem volt semmi kellemes a dalokban, amiket énekeltem… Számomra a dalok többet jelentettek könnyed szórakoztatásnál. A tanítóim voltak, elkalauzoltak valami más tudatállapotba, egy másik köztársaságba, egy szabad köztársaságba.” Különleges hangzású dalaiban mégis fantáziát láttak, a Columbia lemezszerződéssel honorálta ezt. Játszott a Café Wha?-ban, ahol akkortájt komikusként Woody Allen is fellépett, és több más kisebb bárban.

És közben sok-sok dalt írt, melyek közül sokat feldolgoztak még a 60-as években: pl. Byrds a Tamburine Man-t vitte sikerre, Sony &Cher az „All I really want to do”-t és Johnny Rivers a „Posotively 4th Street” című dalt. Ez utóbbit Dylan úgy minősítette, hogy hozzá hasonlóan látja a világot és hozzátett valamit a számhoz.

Akikről csodálattal beszélt

Woody Guthrie élete minden mozzanatát befolyásolta az evéstől, a ruházkodáson át az emberekkel való viselkedésig. Guthrie témái: Írt a Sacco és Vanzetti ügyről, a nagy aszályról, munkásballadákat, gyerekdalokat, bánatos szerelmi balladákat. Stílusa „szálkásan tárgyilagos, megdöbbentően komoly és dallamos, szavaival festett.” Guthrie legjobb tanítványa akart lenni.

Van Ronk-ot óriásinak tartotta, „szenvedélyes és maró volt, úgy énekelt, mint egy kalandor, bluesból balladát és balladából bluest csinált.”

Roy Orbison-ról – Elvis Presleyhez hasonlóan – szuperlativusokban beszélt: „túllépett minden műfajon, a folkon, a countryn, a rock and rollon, szinte mindenen… 3-4 oktávban énekelte szerzeményeit, állandóan izgalomban tartotta a közönségét… A dalaiban kis belső dalokat helyezett el, amelyek minden logika nélkül váltogattak dúrból mollba.”

Harry Belafonte-t a legnagyobb balladaénekesnek tartja, és színészként is drámai és átütő hatást váltott ki a nézőkből. „Harry az a fajta ember volt, akiből sugárzik a nagyság, akinek a közelében reméled, talán rád is ragad valami ebből.”

Mike Seeger Dylan szemében a legősibb folkzenész archetípust testesítette meg: „feszes volt, pókerarcú, telepátia sugárzott belőle.”

Hitvallása arról, hogy ki ő és ki nem

Szenvedett attól, hogy lázadónak, világmegváltónak tartják. Szándékosan el akart menekülni az ilyen címkék elől. A Krónikákban részletesen kitér erre.

„Nem tettem mást, mint dalokat énekeltem, amelyek teljes nyíltsággal szólaltak meg, és nagy erejű valóságokat fogalmaztak meg. Nagyon kevés közöm volt ahhoz a nemzedékhez, amelynek állítólagos szóvivője voltam, és még annál is kevesebbet tudtam róla.”

A beatnemzedékről is véleményt formált: „ A beatnemzedék számára a burzsoá hagyomány és a szürke flanelöltönyös férfi volt az ördög… Az ok nélküli lázadással nem tudtam mit kezdeni, úgy gondoltam, hogy a vesztett ügy is jobb, mint a semmilyen.”

A sajtó mellett, még akkori barátnője, Joan Baez is dalban „szólította fel”, hogy vezesse a tömegeket. Ezt oly annyira kikérte magának, hogy szándékosan olyan dalokat alkotott, melyek problémamentesek voltak, és tartózkodtak a világmegváltástól. Az észrevétlenséget tűzte ki céljául: csak nyugalomra vágyott, ahhoz, hogy családját, feleségét és gyerekeit biztonságban tudhassa, gondoskodhasson róluk. „Nem vagyok protesténekes. Nem gondolom, hogy jobban tiltakoznék bármi ellen, mint ahogy Woody Guthrie tiltakozott… „Nem voltam prédikátor, nem voltam csodatevő… Bármi lett légyen az ellenkultúra, elegem lett belőle… Egyetlen nemzedéknek sem voltam a ceremóniamestere.”

Fogadjuk hát el őt „csak” művésznek, aki ír és dalokat szerez! Jó volna, ha még sokáig élvezhetnénk körünkben, boldog születésnapot kívánunk neki a számomra kedves „Knockin’ on Heaven’s Door ” című dalával:



 

DrKónya Judit


Sixties.hu