„Minden napodat úgy kell élned, mintha az utolsó lenne, mert egyszer igazad lesz”
Ray Charles
Majdnem elfelejtettem megemlékezni születésnapjáról. Igaz, nem kerek születésnap volt az idei, de egy ilyen formátumú zenész nem maradhat memento nélkül. Így kissé megkésve ugyan, de méltassuk Ray Charles-ot, aki a XX. századi fekete zene egyik feledhetetlen alakja. Georgiában született 1930. szeptember 23-án egy fekete vasúti munkás és egy napszámos anya gyermekeként.
Életéről nem lexikonszerűen teszünk említést, hanem Ben Fong-Torres 1973-ban készített Rolling Stone magazinbeli interjúja alapján. 5 éves korától zöldhályog miatt 2 éven belül elveszítette látását. Szerette nézni a Napot, a Holdat, a villámlást. „Valószínűleg valami gyújtogató lett volna belőlem, ha nem így alakul.” Imádta a vörös színt, emlékszik az alapszínekre. Emlékezett mindarra, amit szépnek tartanak az emberek. Chopint és Sibeliust kedvelte, Beethovent keménynek tartotta, de kedvelte tőle a Holdfény-szonátát. Anyja 15 éves korában meghalt. Apja elhagyta még korábban őket. Meg kellett állnia a saját lábán. Azt tette, amihez a legjobban értett: az énekléshez és a zongorázáshoz. Jó kézügyessége volt: tudott úgy gépelni, mint egy titkárnő, tudott készíteni „széket, seprűt, portörlőt, szőnyeget, tárcát, övet, meg minden ilyet” Tudott hímezni a mexikóitól a keresztszemes öltésig.
Braille írással tanult meg kottát olvasni. Zenei érdeklődése akkor kezdődött, amikor meglátta Mr. Wiley Pittet boogie-woogie-t játszani egy álló húrozatú zongorán, a saját tulajdonú Red Wing nevű kávézójában.”Állandóan bugi-vugit játszottam volna, mert mindig elő tudtam adni bármit, amit csak meghallottam.” Öt évesen zongorázott már. Szerényen így vall erről. Csak a billentyűket ütögettem. De a biztatás annyira hatással volt rám,… enélkül egyáltalán nem is lettem volna zongorista, mert egyáltalán nem származom zenész családból.” 12 éves korában már egy big bandet hangszerelt.
Korán kemény drogozni kezdett, „de azért soha nem ütöttem ki magam annyira, hogy elveszítsem a kontrollt.” Amikor gyermekeit látta felnőni, elhatározta, hogy abbahagyja a drogozást. Egyik napról a másikra tette le, és sikerült is leszoknia. (Legalább is 1973.-ban így vallott erről.)
Nagyon sok mindent köszönhetünk neki. Műfaji határok nélkül otthon volt a blues, a jazz, az R&B, a pop, a soul, a rock és a country hangzások tolmácsolásában. Nemcsak zongorista és énekes volt, hanem zeneszerző, hangszerelő is, sőt még szaxofonon és klarinéton is kiválóan játszott. Már 1951-ben a „Let me hold your hand” című dala a TOP 10-be került. Ontotta a jobbnál jobb slágereket, mint pl. az „ I got a woman”, a „Georgia on my mind”, a „Your are my sunshine”, a „Hit the road Jack” A 80-as években több filmben is szerepelt: Blues Brothers, Moonlighting, Who’s the Boss. Emlékezetes egyik főszereplője volt az 1984-es „We are the World” jótékonysági szupergrup dalnak. 1991-ben Grammy díjat kapott, 1992-ben NARAS emlékműdíjat, majd 1994-ben a Rock Dícsőségek Csarnokába került be.
Zenéje túlnőtt minden időn és határon. Nem lehet elfelejteni számait és előadásmódját.
Pályatársai így méltatták: Aretha Franklin: „Minden idők legnagyobb hangja, a „fekete” zene megteremtője volt. Csodálatos, intelligens ember volt, tele humorral.”
Van Morrison: „Ray Charles Amerika ikonja.”
Frank Sinatra: „A szórakoztatóipar legnagyobb egyénisége.”
Így nem csodálkozhatunk azon sem, hogy „Georgia on my mind” című örökbecsű dala 1979. óta Georgia állam hivatalos himnusza lett.
Emlékezzünk rá ezzel a csodálatos szerzeménnyel: