„A gyerek élete egy olyan papírlap, amelyen minden arra járó rajta hagyja a nyomát”
kínai közmondás
A posztolás a közösségi oldalakon, a szelfikkel való lájk-vadászat – úgyszólván járvánnyá vált különösen a fiatalok körében.
Miért baj ez?
Azért, mert az világlik ki belőle, hogy többre tartom magam másnál, nekem több jár, mint másoknak. Szerintem, bár nem vagyok pszichológus, – azt is mutatja, hogy mennyire bizonytalan vagyok magamban, kinézetemben, abban, hogy különleges vagyok-e. Minden esetre a kivagyi online viselkedés kihat a fiatalok offline viselkedésére is, tönkreteszi a mások megértésére, másokkal való együttműködésére vonatkozó hajlandóságot. Sőt fokozza az agressziót, a zsarnokoskodást, mentális zavarokat is okoz. Miközben a fiatalok stressz-szintje magasabb, mint a felnőtteké, szoronganak, és emiatt a „túlélési üzemmód” miatt képtelenné válnak együtt érezni másokkal.
Ha ilyen drámai a helyzet, van-e rá orvoslás? Tanulható-e az empátia?
A jó hír, hogy igen.
Michele Borba: „Szelfimánia” c. könyve bebizonyítja, hogy az empátia fejleszthető, sőt fejlesztendő.
Az első lépés: az érzelmi műveltség kialakítása
Az empátia kulcsa az érzelmi műveltség.
De hogyan hangolódjunk rá mások érzelmeire? A mások bőrébe bújás, az arckifejezések, a gesztusok, a testtartás, a hangszín „megfejtésével” kezdődik. Már az újszülöttek is képesek ráhangolódni a másik érzelmeire, gondoljunk az „üvöltőszoba effektusra”, a szülészeti újszülött osztályon egyik baba elkezd sírni, és a többi újszülött is rákapcsol. De a kutatók azt is megfigyelték, hogy amikor saját sírását vagy egy pár hónappal nagyobb csecsemő sírását játszották le az újszülötteknek – arra nem reagáltak. A kisbabák arcnézegetése is a korai empátia jele. A kiskutyák viselkedéséből is következtethet egy kisgyermek arra, hogy az állat jókedvű-e vagy fél-e. Az érzelmi ráhangolódás a szemkontaktussal kezdődjék, majd az érzelmek megjelölésével – ítélkezés nélkül: „Úgy látom, haragszol.” „Elkeseredettnek tűnsz.” Persze az, hogy a gyermekkel ez a tanulási folyamat eredményes legyen, rendszabályokat kell alkotnunk, melyeket nekünk, szülőknek és nagyszülőknek is következetesen be kell tartanunk.
Néhány példa:
A második lépés: az etikai érzék és erkölcsi tartás kialakítása
A gyermek dicsérése ne csak fizikai, kognitív érdemeikre vonatkozzon, hanem az együttérzés, nagyvonalúság, odafigyelés, másokkal való törődésre is. A nárcizmus egyre terjedőben van, sok fiatal száját hagyja el ez a mondat: „Különleges ember vagyok.”
Miért veszélyes ez?
Mert csak saját igényeikre koncentrálnak, „mindenre feljogosítottnak” érzik magukat, a világot csak a saját szemükön keresztül nézik, fütyülve mások érzelmeire.
Mi az oka a nárcizmus terjedésének? A szülők, nevelők, edzők indokolatlan dicsérethalmaza. Fontos, hogy indokoltan méltassuk gyermekünk teljesítményét, de sokszor túlértékeljük. Michele Borba jó példákat hoz fel erre a jelenségre. „minden maszatrajzot kiteszünk a falra”, Amerikában a piros tintával történő tanári hibajavítás helyett „egy megnyugtatóbb, kevésbé ítélkező” lila árnyalatot használnak, már azért is érmet kap a gyerek a sportversenyen, ha megjelenik. A különlegesség érzésének fokozása azt váltja ki a gyerekben, hogy különleges elbánásra jogosítottak, háttérbe szorítva az együttérzést és a másokkal való törődést.
A harmadik lépés: az erkölcsi érzék megerősítése
Igazítsuk a dicséretet a személyiséghez! Segítsük, hogy jó embernek láthassa magát: „Te mindig segítesz, ha kell.” vagy „Te mindig megvigasztalod az embereket.” Természetesen ügyelni kell arra, hogy a dicséret megérdemelt legyen.
Védelem a szóbeli csúfolódásoktól
Sokszor meginoghat a gyerek, ha társai piszkálódnak vele. Ezért Borba mantra-szerű mondatokkal bátorítja a védekezést: „Én jó ember vagyok, és nem érdemlem meg, hogy agy bánjanak velem.” vagy „Ez az ő problémája, nem az enyém.”
Legközelebb a nézőpontváltásról, az empátia megéléséről beszélgetünk.
Azért egy-egy boldogság-szelfivel megörökíthetjük magunkat:
