„A kultúra nem azt jelenti, hogy fogkeféd van és meg tudod indítani a gramofont. A kulturált ember látni és érezni tudja a szépet és a jót”
Wass Albert
Sokszor hallom másoktól, hogy azért járnak moziba, hogy kikapcsolódjanak, borzongjanak a látottaktól vagy nevessenek akár mások rovására is, de nem érdekli őket a vásznon zajló tragikus történet. Én mindig vonzódtam azokhoz a filmekhez, amelyekről úgy éreztem: nekem szólnak. Nem leszek feszült vagy rosszkedvű attól, hogy a film konfliktusokat mutat be vagy szomorú témát dolgoz fel. Ilyen két alkotással lettem gazdagabb az elmúlt hetek TV filmjei közül: az egyik az „Augusztus Oklahomában”, a másik a „Csillagainkban a hiba”.
Augusztus Oklahomában
Az előbbire azért esett a választásom, mert a parádés szereposztás mellett feltételeztem, hogy témája Tenessee Williams, Albee darabokhoz hasonlóan az emberi kapcsolatok legmélyebb bugyraiba kalauzol el. A történet önmagában még szirupos, felszínes is lehetne, hiszen egy emberi valójából kiforduló, kábítószereken élő rákbeteg anya és gyermekei egymást marcangoló viszonyáról szól az alkoholista apa öngyilkossága apropóján. Meryl Streep fantasztikus színekkel ábrázolta a kíméletlen őszinteségű, gyógyszerfüggő anyát. A színésznő minden szerepében kiváló és ezt az is aláhúzta, hogy e film vetítése előtt a habkönnyű Mamma Mia-ban csodálhattuk meg – gyökeresen más karakterű alakítását.
Nagyon tetszett, ahogy Julia Roberts megformálta a házassági válsággal küzdő és gyermekkori problémáitól szabadulni nem tudó egyik lány alakját. Ebben a szerepében a tündöklő mosolyú színésznő a szerepéhez illő jellegtelen megjelenéssel, sallangmentesen játszott.
A film bár jól láttatta az egyes családtagok család keretein belüli elmagányosodását – nem hozott feloldozást. Számomra úgy tűnt, hogy a sebek feltépésével talán mindenki ráébredt arra, hogy hol rontotta el az életét, azonban nem sejlett fel a változtatás esélye.
Csillagainkban a hiba
A másik film, bár a színészeket nem ismertem, megrázó, de egyben katartikus élményt hozott. A két utolsó stádiumos rákbeteg teenager szerelme igazi könnyfakasztó giccsbe fordulhatott volna, ha a fiatal színészek (Shailene Woodley és Ansel Elgort) őszinte, hiteles alakítása, valamint a rendező profi arányérzéke nem tartotta volna meg végig feszesen a medrében. A film mértékletesen érzékelteti a betegségekkel kapcsolatos megpróbáltatásokat, felvillantja időnként a reményt, majd természetes közelségbe hozza a halál tényét, és megmutatja azt a lélekjelenlétet, amellyel a fiatalok kényszerülnek azt elfogadni és megbékülni vele. A film egyik legmegdöbbentőbb jelenete, amikor a lány a fiú kérésére annak halálára nekrológot ír és el is mondja a fiúnak a gyászbeszédet. Ennek hallatán a néző arra gondolhatott, hogy csak keveseknek adatik meg ilyen szép szerelem, még ha az a „rossz csillagállás” miatt, tiszavirág-életű is. A két fiatal élete – bár rövidre mérettetett -, de érzéseik mélysége és tisztasága végtelenné tette. A film a nézőt is olyan állapotba juttatja el, hogy – példát véve a fiataloktól – maga is el tudja fogadni a saját majdani halála bekövetkezését.
És egy szomorú aktualitás 2016. szeptember 29-én a „Starity” honlapról: „A film valós eseményeken nyugodott, ihletője pedig a cisztás fibrózissal küzdő Dalton és Katie Prager voltak, akik sokáig harcoltak a betegséggel, ám sajnos alulmaradtak a küzdelemben. A szerelmesek öt nap eltéréssel hunytak el a múlt hét folyamán, és ami még rosszabb, hogy lehetőségük sem volt elbúcsúzni egymástól a köztük lévő távolság miatt – így a FaceTime-on keresztül mondtak istenhozzádot a másiknak. Dalton 25, Katie 26 éves volt.”
A You tube-ról mindkét filmet ide varázsolom:
Elsőként az Augusztus Oklahomában, mely 1:54:49-ig tart: