Harmónikus Megjelenés

Még egyszer Coco Chanelről

2020-11-09 12:52:39

„A divatnak két célja van: a kényelem és a szeretet. Amikor ez megvalósul, megszületik a szépség”

Coco Chanel

Miért kerül szóba Chanel újra? Az igaz, hogy már írtunk korábban is róla, a XX. század egyik meghatározó stílusteremtőjéről. Egy érdekes könyvre bukkantam, mely a kortársak visszaemlékezésein alapulva olyan mozaikokkal egészíti ki a sokakat megihlető életrajzot, hogy néhány részlettel én is gazdagítani szerettem volna a Coco portrét.

Marie-Dominique Leliévre: „Chanel & Co” c. könyvéről beszélek, melyben barátai, csodálói, munkatársai mesélik el, milyen is volt Coco közelebbről.

A Chanel - elegancia titka

Coco Chanel igazi egyéniség volt. Nem felelt meg a kor nőideáljának. Bár szép arca volt, de fiús, nyúlánk alkata, és nőbe öltözött, férfias vonásokat is hordozó természete. Tulajdonképpen magára formálta a divatot. Olyan ruhákat valósított meg, melyeket ő is szívesen hordana. Lelkében mindig fiatal lány maradt, még 87 évesen is csak olyan ruhákat tervezett, amit ő maga is viselne, továbbra is fiatal lányként látta magát.

A sajátos stílus kialakulásának okairól a könyvből az alábbiakat tudjuk meg:

„Chanel túlságosan büszke ahhoz, hogy a gazdagokat utánozza, ezért kidolgozza saját, figyelmet és tiszteletet kirívó képet. Sikerrel.”

„Coco utánzással sajátította el ezt az eleganciát. Lassú és kifinomult egység kerekedett belőle, el sem lehet többé különíteni az alkotóelemeket.”

„Látni akarja a csuklót, a nyakat. Ez Chanel titka. Megmutatja a testet. A nő meztelennek tűnik a ruha alatt.”

Az elegancia lényege, Chanel szerint, hogy valami ugyanolyan szép legyen a fonákján, mint a színén, azaz a luxust nála az jelenti, hogy az első láncszemtől az utolsóig, minden minőségi.

Így lett a Chanel márka a pazar egyszerűség szinonimája.

Ikonikus viseletek

Legegyszerűbben az alábbi, képszerű leírásokból érhetjük tetten a fent-elmondottakat. Olyan gyönyörűen megkomponált ruhadarabokról van szó, melyet a mai napig viselhetünk, ha rafináltan stílusosak kívánunk lenni:

Egy délutáni viselet 1927-ből:

„Fűzöld gyapjúkabát, a ruha mintáját idéző muszlinselyem béléssel. A muszlinlevelek, akár egy girland, végigfutottak a kabát alján és a ruha szegélyén. Pontosan illeszkednek egymáshoz a minták. A karcsú hatás eléréséhez a kabát hátán láthatatlan betoldás fut háromszög alakban, mintha csak díszítő varrás lenne.”

És a máig is ikonikus Chanel kosztüm 1956-ból:

A Chanel kosztüm olyan letisztult, mint a Bauhaus vonalai.

„Paszományszegélyes blézer és térd alá érő szoknya alkotja: az életművének szintézise… Minden szálában ő ez a kosztüm. Chanel harmóniát teremt a származása és a ruha között. A szoknya, legyen az szűk vagy bő, nem akadályozza a mozgást. A hossz állandó, takarja a térdet. A blézer pedig egyfajta hosszú felöltő, és egy kardigán kényelmét nyújtja. A Chanel kosztüm eggyé válik a nő testével. Felszabadítja azt.”

Azok a csodás kiegészítők!

Chanelnek kitűnő érzéke van a kiegészítőkhöz. Chanel nem öltözteti, hanem megteremti a nőt.

Olyan kiegészítőkkel is foglalkozik, melyek túlmutatnak a varrás keretein: cipőkkel és táskákkal. Ékszert azonban még előtte senki sem kínált: a vevői a sajátjaikat viselik. „Chanel hamis ékszereket a gazdag nőkre, akiknek vannak valódi ékszereik is. Nem ő találja fel a műfajt, már léteznek, „templomi ékszer” a nevük. Chanel művészi szintre emeli őket: a hamis ékszerek szebbek, mint a valódiak. Megelőzi a korát azzal is, hogy a ruhaértékesítés új módját teremti meg. Nemcsak a ruhát adja el, hanem a teljes megjelenést, sugallva vele a lifestyle-t is.”

Coco a bizsukról: „Nem azért készültek, hogy gazdagnak tűnjünk, hanem azért, hogy felékszerezettnek, ami nem ugyanaz.”

Chanel, a színésznő

A Chanel-stílus térhódításához nem lett volna elegendő a minőségi szabás-varrás. Nagyon kellett hozzá Gabrielle egyénisége is, mely a mai marketingesek szerepét ötvözte színésznői kvalitásaival:

„Chanel nem annyira újító, mint Madeleine Vionett, a divat nagyasszonya, de sokkal jobban reklámozza magát. A komédiázás a szakmája része. Mindig is önmaga legjobb ügynöke volt. Ahogy egy fényképen felé fordítja az objektívét, máris pózba áll.

A fotózás Chanellel: húszévesen szép, negyvenévesen bájos, hetven évesen ellenállhatatlan. Pózol. Diadalmasan csípőre teszi a kezét. Előrebillenti a medencéjét. Cigaretta a szájában. Zsebre tett kéz. Mérges tekintet. Gyermeki mosoly. Gabrielle Chanel mindig szerepel, ért a fellépéshez. Az előadások, a taps embere. A színpadtól távol kihuny a fénye. A házai díszletek a szerephez, melyeket játszik. Maga tervezi a jelmezeit, a vevői lesznek a statiszták. Chanel divatja egyetlen történetet mesél el: a sajátját.

A magánszáma: a ruhaujj. Odahív egy manökent a próbán. Két dühös ollócsattintással letépi az egyik ruhaujjat, majd rögtön vissza is tűzi, akkor is, ha „semmi szükség nem volt rá.”

Chanel munkamódszere

Nem rajzol.(Nem is tud.) Nincs szabásminta, nem készít színtelen vászon mintadarabot, melyen három dimenzióban láthatná a modellt. Úgy dolgozik, mint egy festő, egyenesen az anyagon. „Érzékien méregeti, összegyűri, felteríti a manökenre a tweedet, hogy lássa az esését.”

Szezonról szezonra egy kosztümöt készít, melyet egyenesen a tweedből szabnak, egyetlen szabásminta szerint. Ezt a szabásmintát használják 1971-ig, Chanel halálág.

Mindent maga választ ki: a csipkéket, a díszeket, a színeket. Mindig megtalálja a legszebb pasztell árnyalatokat, melyeket csak a lyoni és skóciai kelmefestők alkotni tudnak.

Ösztönös, zsigeri kapcsolat fűzi a föld erejéhez, melyet a luxuskézművességnek hála kifejezésre juttathat. A föld forrásait használja, hogy szépséget teremtsen, mint egy szerzetesi építész.

A ruha szépsége a könnyed mozgásból fakad. A kosztümje tiszteletben tartja az anatómiát: a testben csak a kar és a láb mozog. „A lágy anyagból szabott ruhát organza, és nagyon vékony, merev vászonbélésre dogozzák, hogy tartást kapjon. A szoknya egyszerűen a csípőt követi, nincs ripsz, nincs elszorított derék. Ezután vasalóval formázzák a tweedet, hogy felvegye az organza-bélés alakját. A blézer a blúz színéhez illő selyembélést kap. A felszínen minden varrás és öltés eltűnik, azt az illúziót keltve, mintha a ruhát a testre öntötték volna.”

Egy stílus-gyakorlat: „Kivesz egy színes művirággal teli dobozból egy ibolyakék és egy rózsaszín szagosbükkönyt, egy acélos zöld harangvirágot, egy nefelejcset, egy fakószürke szegfűt… Bal kezében tartja a virágokat, jobb kezével idegesen összegyűri őket, hogy egymásba keveredjenek a színek. Elragadó a végeredmény.”

Coco maximalista, a legapróbb részletekig a tökéletességre törekszik és ezt követeli meg munkatársaitól is.

Leliévre szerint. „A Chanel stílus a francia szellem tiszta megtestesülése, a mértékletesség vezérli, a se túl sok, se túl kevés elve, amely jellemzi kertjeinket, építészetünket, az életmódunkat.”

Még egy vicces, franciás részlet: a biztosítótűvel összetűzött szoknya. Meggyőződés volt, hogy mindig kell egy „kilógó, apró részlet, különben túlságosan mesterkélt lesz az egész.”

Neves barátságok

Kevesebbet tudtunk eddig világhírű barátaival kapcsolatos viszonyáról. A könyvben említettek közül, számomra a Pablo Picassoval és Winston Churchill-lel kapcsolatos részletek voltak a legérdekesebbek.

Chanel és Picasso

Henry Gidel: „Picasso” c. könyvében így ír erről:

Picassonak saját lakosztálya volt Coco palotájában a Pillet-Vill-ben, mely 1719-ben épült. Érdekes kapcsolatban voltak egymással, két öntörvényű ember, akikben sok közös vonás is volt, vonzották és taszították is egymást.

„Picasso gonosz volt. Elbűvölt, mint egy karvaly. Szörnyen féltem tőle. Mindig megéreztem, amikor megérkezett; valami összeszorult bennem… Nagyon különösen tudott rám nézni…Megremegtem.” Pedig Cocteau szerint Coco Chanel távolról sem volt védtelen teremtés: „A dühkitörései, gonoszkodásai, mesés ékszerei, a kreációi, a hóbortjai, a túlzásai, a kedvessége és a humora egyedülálló, elragadó, vonzó, taszító, szélsőséges személyiséggé tették.” Marie-Dominique Leliére: „Chanel &Co” c. könyvében is megemlékezik kettőjük ellentmondásos kapcsolatáról: „Picasso, felesége Olga elől néha Chanelhez menekült, de sosem volt viszonyuk. Nehéz lenne megmondani miért. ( Megjegyzés: Henry Gidel úgy tűnik Picasso - könyvében megfejtette a titkot) Coco és Picasso hasonlítanak egymásra, és nemcsak külsőleg. A származásuk az, hogy újraértelmezték magukat, az ambíciójuk, a sötét, átható tekintetük vonzereje és egymás iránti kölcsönös csodálatuk összeköthette volna őket.”

Churchill és Chanel

Churchill csodálja a férfias jellemvonásokkal rendelkező, de igen nőies nőt: „Reggeltől estig horgászik, két hónap alatt 50 kg lazacot fogott. Nagyon kellemes nő, erős és határozott, arra született, hogy uralkodjon, akár egy férfin, akár egy birodalmon.”

Churchill-lel és fiával vadászni is járt. A Daily Mail 1928.jnauár 11. számában így jellemzi Cocot: „Gabrielle végtelenül nőies, mégis férfias szenvedéllyel űzi a sportokat…. Tökéletesen öltözködve vadászik, ruhája felett ott viseli gyöngysorait, megjelenése félresöpör minden konvenciót… Nemcsak édesen érzéki, szép androgün, de kellemes társ is. Küzd a vadászat és horgászat során, és közben üzletasszony is. Gabrielle sokkal több, mint szerető: szövetséges.”

Remélem, sikerült egy kicsit tovább árnyalni a múlt évszázad egyik korántsem unalmas stílus-teremtőjének portréját. Még ma is sokat tanulhatunk tőle!

Az utolsó napjáról készült dokumentumfilmmel emlékezünk rá.


 


DrKónya Judit



Tisztelt Felhasználó!

Hozzászólás írásához kérjük, jelentkezzen be!



A cikk kommentjei

Sixties.hu